Spencer Tunick: Düsseldorf (2006)

Sokat elmond a korról, amelyben élünk, hogy egy férfi aktot vizsgáló kiállítás csupán egy kiállítási egységet szentel – a nyolcból - a meztelen férfi testre vetett női tekintetnek. Ez nem a Ludwig Múzeum hibája, és nem is az eredeti linzi kiállításé. Egyszerűen olyan világban élünk, ahol a férfi akt még mindig abnormális, és ha létezik is – mert mindig is létezett –, annak megalkotására szinte kizárólag a férfiak jogosultak. A Meztelen férfi című kiállítás Linz és Bécs után Budapesten is látható, megnéztük.

A művészetet, és a művészettörténetet ma éppúgy a férfi tekintet uralja, mint száz évvel ezelőtt, amikor az európai művészek elindultak felfedezni a férfi testet, mint művészeti és társadalmi problémát. Mondjuk úgy 80-20 százalékos arányban. A Meztelen férfi innen nézve tudománytörténeti visszatekintés is, amely azt vizsgálja, hogy az utóbbi száz évben mire jutottak az olyan kutatók, mint például Egon Schiele, Ferenczy Károly, David Hockney vagy Robert Mapplethorpe.

Az ember nem születik férfinak, hanem azzá válik, mondhatnánk Simon de Beauvoirt parafrazálva, aki 1949-ben megjelent könyvében, A második nemben tett korszakos jelentőségű megállapításokat a biológiai és a társadalmi nem közötti különbségekre vonatkozóan. Alaptétele, miszerint a társadalom szerepeket tulajdonít, illetve vár el a nemektől, sokaknál kiverte a biztosítékot. Éppen az ilyen reakciók miatt járt és jár most is stigmatizációval egyes társadalmakban a hagyományos nemi szerepek megkérdőjelezése. Stigmatizációval, vagy hallgatással.

Oskar Kokoschka: Li és én (1908)

Kérdés, hogy egy a férfi meztelenséget témájául választó kiállítás milyen hatást tud kiváltani ma Magyarországon. Az utóbbi hetek tapasztalatai alapján úgy tűnik, a magyar közönség mérsékelt érdeklődést mutat a téma iránt. 

Pedig ez egy kiállítás a sematikus gondolkodás ellen jött létre. Állításokat helyez szembe a tagadásokkal, hiszen tagadni csak azt lehet, ami van. Mit tagadunk? Tagadjuk, hogy a férfiak vetkőznek és modellt állnak. Tagadjuk, hogy a férfiak sírnak. Tagadjuk, hogy a férfiak a férfiak iránt is vonzódhatnak. Tagadjuk, hogy a férfi test a férfiak számára is lehet szép, akár anélkül is, hogy a néző feladná heteroszexuális pozícióját. Miért tagadunk? Mert tagadni könnyű.

Sokkal könnyebb egy szó – a „férfi” – jelentését megváltoztatni, mint elfogadni a valóságot. Inkább állítjuk azt, hogy az az ember, aki sír, aki szerint lehet szép egy férfi test, az nem férfi. Ez az attitűd a férfi hagyományos szerepének foggal-körömmel való őrzése, a főnév megtisztítása. Mert a férfi fogalmának tisztaságra van szüksége, hogy létezhessen. Minen bizonnyal sokan gondolkodnak így 2013 áprilisában is Magyarországon.

Sylvia Sleigh: Császári akt (1975)

Pedig elég lenne elmenni a Meztelen férfi kiállításra és ott elidőzni egy kicsit Sylvia Sleigh Császári akt című festménye előtt és felfogni, hogy az 1975-ben festett vászon illesztési hézagok nélkül illusztrálja a fenti tételt. A vénuszi pózban heverő fiatal férfit nézve könnyen beláthatjuk, hogy a hagyományosan női testtartásban ábrázolt férfi, illetve férfi test maga is passzívvá, nőiessé, felkínálkozóvá válik. A szerepek hatalma itt nagyon egyszerűen és humorosan mutat rá a sematikus gondolkodás hatalmára. A női tekintet a walesi festő művén nem csak a vágy tárgyát látja a férfiban, hanem nagyon okosan játszik egy évezredes hagyománnyal amelyből vétetett. A női tekintetnek szentelt terem egyben az egyik legizgalmasabb kiállítási egység a nyolcból. Míg a többi szekcióban főleg férfiak munkáival találkozunk, itt végre szerephez jut a nő. Nem is akármilyen nők. A walesi művészen kívül Valie Export, Elke Silvia Krystufek, Louis Bourgeois és Marlene Dumas.

A heroikus férfi képének megkérdőjelezése jellemzi a huszadik század második felének férfiábrázolását – jellemzően a szexuális forradalom után. Richard Avedon, Robert Mapplethorpe, David Hockney sokat tettek azért, hogy kiszakítsák a férfit a hős kategóriájából.

Pierre et Gilles: Adonisz halála (1999) 

A Ludwig Múzeum – a linzi Lentos Múzeummal közösen létrejött - tárlata nyolc kiállítási egységben mutatja be a férfikép változásának utóbbi száz, százötven évét, jellemzően európai fókusszal. A kiállítás egységei (Új Ádám, Akt mint modell és önkép, A vágy tárgya, Hős, anti-hős, Fájdalom, Női tekintet, Tabu, Metamorfózisok) olyan értelmezési kereteket kínálnak, amelyek mentén pontosan végigkövethető az az út, amely a biológiai nem és a társadalmi nem közötti világos, egyértelmű különbségtétel kilométerköveivel van kirakva a 19. század végi bécsi kezdeményezésektől kiindulva Szőny, Ferenczy, Vaszary képeinek ilyetén kontextusban való értelmezésén át Rudolf Schwarzkoglerig és tovább Tomas Gotovacig, vagy a Blue Noises csoportig.

A három fent említett kiállítás közül a budapesti a legkisebb, de ez is képviseli leginkább a kelet-európai alkotókat.