Ország Lili: Szorongás, 1955.

A dada és a szürrealizmus valószínűleg él, bár kicsit poros. Legalábbis ez a benyomásunk támadt a két izmust és magyarországi hatásait bemutató tárlatokon a Magyar Nemzeti Galériában. Senki nem szenvedett testi sérülést, és senkit nem találtak el puskagolyóként a szavak (Richard Huelsenbeck), de hát hol vannak már azok az antimuzeális idők!

Az érzékenyen egymásba kapcsolódó kiállításokat végigjárva ugyanis első benyomásként az enyhe unalom fogja el a befogadót. A dada egykori friss, felforgató, ironikus és destruktív szelleméből ma már nem sokat érzünk.

Valójában három egymásra reflektáló tárlatot láthatunk a Nemzeti Galériában: az első válogatás a jeruzsálemi Izrael Múzeum anyagából (Dada és szürrealizmus; Magritte, Duchamp, Man Ray, Miró, Dalí), a második a dada és a szürrealizmus magyar vonatkozásait mutatja be, a harmadik pedig a szürrealista és dadaista ihletésű filmművészet alkotásaira fókuszál.

Kicsit döglött a dada

A jeruzsálemi anyag nem túl nagy, 120 képet válogattak ki a múzeum 1200 darabos gyűjteményéből. Jó pár fontos alkotó hiányzik, illetve a nagyágyú Dali csalódást keltően kevés művel van jelen. A kiállítás négy tematikus része közül (Meglepő társítások: kollázs, asszamblázs, objekt; Automatizmus, biomorfizmus és metamorfózis; Illúzió és álomtáj; Vágy: múzsa és áldozat) az első tekinthető a dadaista anyag bemutatásának.

Hiányérzetünk van. Nem sikerült úgy tálalni ezeket a műtárgyakat, hogy életre keljenek. Hiányzik a dadaizmus szabálytalanságának, múzeumonkívüliségének, sőt múzeumellenességének megmutatása, amit az installálás kevésbé közönségbarát módjával vagy a dadaista alapszövegek, versek, képek felidézésével lehetett volna elérni.

René Magritte: Kastély a Pireneusokban, 1959.

Azért emelem ki a dadaizmust, mivel a dada futotta be talán a legnagyobb karriert a 20. század művészetének történetében. Maga az izmus és mozgalom rövid ideig élt, ám hatása Duchamp munkásságán át Warholon, a konceptualizmuson keresztül az egész művészetfelfogást, -elméletet és -értést megváltoztatta. Ahogy ezt látjuk is a kiállítás második részében, a magyar anyag majd’ minden szegmensében.

Nem sikerült dadát mondanunk

A dadaista anyag gerincét Duchamp ’70-es évekből származó munkái alkotják, amelyek azonban majdnem mind replikák, másolatok. A befogadót némi csalódottság foghatja el, hiszen muzeális, archiváló civilizációnk az eredetiség kultuszára épül, így minden másolat gyanús. Duchamp munkái persze ezen a szemléletmódon is kívül tudnak kerülni, mert, ahogy a ready-made-ről írja:

"A ready-made másik fontos jellemzője: az egyediség hiánya… egy ready-made másolata pontosan ugyanazt az üzenetet hordozza, s valójában a ma létező ready-made-ek között alig találunk olyat, amely a hagyományos értelemben eredeti volna."

A tárlat majdnem minden fontos ready-made-et feltálal, jórészt hatástalanul. Hiszen egy falközbe zsúfolva találjuk a hólapátot, a biciklikereket, a palackszárítót és a piszoárt, mint valami lomtárban. Nem a műveket látjuk, hanem a puszta tárgyakat.

„Hogy vívja ki az ember az örök boldogságot? Úgy, hogy dadát mond. Hogy lesz az ember híres? Úgy, hogy dadát mond. Nemes gesztussal és finom modorral. Az őrületig, az eszméletlenségig. Hogy lehet levetkezni minden sikamlósságot és zsurnalizmust, minden kedvességet és fességet, minden túlmoralizáltságot, elállatiasodottságot és mesterkéltséget? Úgy, hogy dadát mondasz. A dada a világ lelke, a dada fénypont, a dada a világ legjobb liliomszappanja” ‒ mondta annak idején Hugo Ball. Hát, nekünk ezen a kiállításon nem sikerült dadát mondanunk.

Hiányérzetünk a szürrealista fejezeteknél csak fokozódik. Nem csak a kiállítás koncepciójával van baj, hanem azzal, hogy alapmunkák nincsenek jelen. Hiányzik sok Dali, Chirico, Delvaux, Magritte, Ernst. De persze vannak fontos képek, mint például a már méretével is lenyűgöző, elegáns, mély és nyugtalanító Magritte-mű, a Kastély a Pireneusokban.


Philippe Halsman: Dali koponyája, 1951.

Magyar szorongások és időutazás

A kiállítás második része, a magyar anyag azonban elsőrangú. Mind mélységében, mind mennyiségében kimerítő és alapos munka. Persze nem volt magyar dadaizmus, szürrealizmus, csak hatások, párhuzamok, idézetek. A hatások azonban igen mélyen és hosszú ideig végezték munkájukat. Izgalmas és meglepő egy kontextusban látni Erdély Miklós alapműveit Duchampéival, vagy a hiányzó Chiricókat elképzelni Ország Lili főműveinek szomszédságában.

Valószínűleg a dadaisták is kedvtelve nézegetnék Gyarmathy Tihamér műteremrészletét, Galántai György tisztelgését, a szürrealisták pedig Kassák, Ország Lili, Bálint Endre montázsait, Ámos Imre, Gedő Ilka szorongásait, Riegl, Hantai vízióit. Míg a nemzetközi tárlat relatíve kevés főművel kápráztat el, a magyar annál többel. A jeruzsálemi anyag legerőteljesebb munkája számomra a Magritte-kép volt, a magyar tárlaté Ország Lili Szorongása és Erdély Időutazása.

Bortnyik Sándor: Zöld szamár, 1924.