Fotó: Tuba Zoltán (Origo), további képekért kattints a fotóra!

Nagy Kriszta kiállítása összművészeti, kollektív alkotássá és történetté változott, levált az alkotóról, még mielőtt valójában létrejött, mielőtt befogadható lett volna. Hiszen nem pusztán műalkotásokból áll, amelyek egy adott térben megtekinthetők, hanem a kiállítástól immár le- és különválaszthatatlan a cenzúra, a különböző levelek, interjúk, magyarázatok, hazugságok, tiltakozások, mint hozzáadott értékek. A történet egy részét bizonyos értelemben nem lehet komolyan venni ("ilyen nincs!?"), és nagyon komolyan kell venni, mert ez van. A hely, ahol most vagyunk (Esterházy Péter). Kínos/röhejes flashback. Fordított Vissza a jövőbe. Vagy épp, kicsit pontosabban: tetszszabadság.

Fotó: Tuba Zoltán (Origo), további képekért kattints a fotóra!

A Tetszélet-Tetszpornó-Tetszhalál című kiállításról ugyanis nem tudható pontosan, kinek a műve, és mi is ez a mű, mivel több szempontból csonkolt, cenzúrázott kiállítás. Bizonyos alkotások, a Kamondi Zoltánnal való kollaborációban készült fotók (Mapplethorpe-sorozat) nem kerültek a falakra, csak kis táblák jelzik a helyüket. A megtekinthető kisméretű képekből álló fotósorozatok megvilágítása szándékoltan alacsony, illetve nem létezik, így a képek alig kivehetők, vannak, de mintha nem lennének ott. A megnyitóról készült videón okulva mobiltelefon fényénél nézhetőek meg, vagy épp, kellő felkészültséggel, zseblámpafénynél. Ami a kiállítás eme részének szándéktalanul egyfajta peep-show jelleget kölcsönöz, nézői, befogadói így nem műélvezők, hanem minimum perverzek.

Fotó: Tuba Zoltán (Origo), további képekért kattints a fotóra!

A Karácsony című videó (interjú róla itt), ami egy monitoron megnézhető lenne, eleve a kiállítás leghátsó traktusában, elrejtve, nem látható, egy hosszú linket kellene a nézőnek lemásolnia, hogy aztán otthon megnézhesse a művet a legnagyobb videómegosztón.

A művészetnek következménye lehet

A cenzúra okai, jelenlegi tudásunk, információink szerint: pornográfia, blaszfémia. Talán szükségtelen mélyebben belebocsátkozni, mi értelme van pornográfia miatt cenzúrázni ma egy kiállítást, amikor jelen pillanatban is fut pl. a Meztelen férfi, továbbá különösen ironikus, ha arra gondolunk, hogy nemrég Mapplehtorpe-nak volt minden különösebb bonyodalom nélküli kiállítása. A cenzúra okai nemes egyszerűséggel szólva, kultúrpolitikaiak. A múzeum igazgatójának, Fitz Péternek a döntése hátterében józan egzisztenciaféltés („Én csak annyit mondtam, hogy a te butus videód miatt én nem kockáztatom az állásomat. A botránynak manapság mindenféle következménye lehet.”), továbbá, emiatt a művészetnek egyfajta igen cinikus szemlélete húzódik („Nem fogok újabb Nitsch-típusú hülyeségbe belemenni”).

Fotó: Tuba Zoltán (Origo), további képekért kattints a fotóra!

Összefoglalóan azt mondhatjuk, ma Magyarországon a művészetnek mindenféle következménye lehet. Akár üdvözölhetnénk is, hogy a világtendenciákkal és állapottal szemben nálunk a művészet nem veszítette el, illetve visszanyerte (újabb fordított Vissza a jövőbe) társadalmi hatását és olyan fontos tényező, hogy hatása átjárja a kulturális, politikai és mindennapi szféránkat is, és komoly döntéshozókat késztet, késztethet döntésre. Azonban ha ez a hatás ilyen, a kiállítás kontextusához igazodva azt mondanám, inkább múljon el tőlünk a művészet hatásának e keserű pohara, mert benne csak bürök van.

Örülj, hogy ki vagy állítva

A történet, kiállítás igen fontos dokumentumai a kiállítás megnyitójának napján megjelent és cenzúrát bejelentő Nagy Kriszta nyilatkozata, továbbá egy interjú, és egy cikk a cenzúráról, a későbbiekben pedig Fitz Péter és Simon Magdolna maga-mentése, ami egy igen tanulságos szöveg. A kurátor és befogadó intézmény túlhatalmát demonstrálva megmagyarázzák, miért volt jogos bizonyos művek kihagyása, értelmezik magát a kiállítást, és Nagy Kriszta művészetét („Nagy Kriszta művészete, állításai, megfogalmazásai rendkívüli jelentőségűek, s mind itt vannak, a koncepció íve nem tört meg néhány genitália interakciójának kiküszöbölésével”). Kijelölik a művész helyét, megróják botránykeltő, utólagos igyekezetét, majd a megmaradt műveket elemzik vállveregetve, egyfajta álságos szuperlatívusszal indítva: „kiállítás valódi szenzációja”. Ismerős paternalizmus működik itt, amely így szól a művészhez: mi jobban tudjuk, mi jó neked, mi a jó a műveidben, ezért jogunk van eldönteni, mit hagyjunk ki és mi maradjon, és egyébként örülj, hogy ki vagy állítva, mert lám, milyen szépek is a műveid (amit kiállítani engedtünk). A Fitz-Simon-szövegre reagál Aknai Katalin (aki egyébként hasonló szellemben nyitotta meg a kiállítást is) igen pontos, precíz, éles és nem megalkuvó hozzászólása.

Fotó: Tuba Zoltán (Origo), további képekért kattints a fotóra!

További apróságok: a kiállítás eredeti plakátja, ami talán kiváltotta a cenzúrát, és amelyen Nagy Kriszta meztelenül szerepelt, eltűnt a múzeum honlapjáról. A legnagyobb közösségi oldalon a kiállításról közölt azon fotók, amelyek a szándékosan nem megvilágított fotósorozatokat hivatottak bemutatni, vakus megvilágításban szerepelnek, tehát hazug, manipulált módon. Ugyancsak ezen az oldalra kerülnek naponta fel képek a kiállításhoz készülő katalógusból. Kíváncsian várjuk.

Akitől mindenki falnak megy

Tényszerűen: a fent elmondottakból következően ez az írás alapvetően tetszkritika, mert nem tudja, mi is a tárgy, amit elemez, mert a tárgy nem az, ami.

Fotó: Tuba Zoltán (Origo), további képekért kattints a fotóra!

Amit mégis látunk, hogy a kiállítás az élet nagy körét szeretné meg- és bemutatni, az életet, halált és szexust, úgy, ahogy Nagy Kriszta, a nő/egy nő látja. Nem Nagy Kriszta, a művész vagy magánember, hanem Nagy Kriszta, aki maga is alkotás. A művész és műve nem választható el egymástól, a művészet és élet itt radikálisan, elválaszthatatlanul egybefonódik egy alakzatba, alakba, aki folyamatosan magát mondja, mutatja meg, próbálja elhelyezni a valóság, társadalom művészet neki oly ellenálló szövetében. Ez az alak ugyanis hatni akar, beszélni és nemcsak a művészekhez vagy a művészet kedvelőihez, hanem mindenkihez és közvetlenül. Ez az alak protest-alak, kicsit mindig az ellenállásban/ból él, a konfrontációból, első nagy aktusaként fehérneműben és óriásplakáton jelenti be, hogy kortárs képzőművész, később oldalba pisili a Parlamentet, szeretkezik egy híres médiaszemélyiséggel, egy másikhoz feleségül akar menni, majd szerepel egy nagy nézettségű tévéshowban.

Nagy Krisztától majdnem mindenki falnak megy, majd mindenkit irritál, kiborít, mert azt gondolják, a magánembert látják, a művészete mögött álló alakot, aki pimasz módon nem hajlandó normális módon viselkedve beavatni mindenkit művészete hátterébe, értelmébe. Mindenki fennakad egy viselkedésen, egy stratégián, felháborodnak vagy helyeselnek, mindenesetre egyfajta félreértés működteti a viszonyokat, nem egy magánembert látunk ugyanis, nem a művészt, hanem a művet, az élő alak és művei egyetlen korpuszt alkotnak, ami elemzésre, értelmezésre vár. Akkor is, ha egy dalában mindössze annyit jelent ki, hogy illatos a pinája. Vagy, amikor egy képén azt parancsolja: „Szopjá, bébi!”.

Fotó: Tuba Zoltán (Origo), további képekért kattints a fotóra!

A Nagy Kriszta-mű botrányossága, elhelyezhetetlensége abból is fakad, hogy egy hagyományosan férfi- és hatalomközpontú, hierarchikus társadalomban nőként akar az lenni, ami, művész. Ha csak művész akarna lenni, nem lenne gond, ha kevésbé akarna nő lenni, ha szublimálni akarná a nőiségét, akkor sem, de a kettő egy elegyben és kompromisszummentesen egyesül és robban. Mindehhez járul még a Krisztológiai vonal: a keresztény, katolikus motívumok, ami adott kontextusban, kultúrában, helyzetben tovább növeli a mű hatását, konfrontációkészségét.

Kis Krisztológia

A Tetszélet-Tetszpornó-Tetszhalál nem egykönnyen felfejthető krisztológiai összefoglalója, rekontextualizálása Nagy Kriszta művészetének. A kiállítás címe ugyanis talányok sorát veti fel, illetve hív elő különféle értelmezéseket. A három kifejezésből eddig csak a tetszhalált ismertük, ismerjük, ebből alkotta Nagy Kriszta a többi kettőt. A tetszhalál ál-halál, azt jelenti, hogy a halál beálltának megállapítása, a halott eltemetése után ismét életre kel a halott. Halálból életre ébred, visszatér. A tetszélet ennek fordítottja, az élet tűnik álnak, ebből ébred fel, de a halálra az élő, mint valódibb állapotra. A tetszpornó ebből következően álpornó, nem az, ami, amiből nem tudható, mire is ébred, mivé is változik az alany/alak.

Fotó: Tuba Zoltán (Origo), további képekért kattints a fotóra!

A kiállítás motívumait követve szédítő forgásnak, végtelen körforgásnak, azaz: az élet spirálja működésének lehetünk tanúi: életből halálba, halálból életbe, pornóból szexbe/szerelembe(?) kerül, fordul a Nagy Kriszta nevű alak. Amiképp festményekből hatalmas kőlapokba, majd fotókba, poszterre, videóra, kis, keresztre feszített figurába áramlanak a motívumok, áramlik Nagy Kriszta alakja, arca, amiről nekem József Attila Eszméletének csodálatos utolsó sorai jutnak eszembe: „Igy iramlanak örök éjben/kivilágított nappalok/ s én állok minden fülke-fényben,/ én könyöklök és hallgatok.” Hangsúly az énen.


Nagy Kriszta x-T: Tetszélet-Tetszpornó-Tetszhalál. Kiscelli Múzeum, Templomtér

2013. június 13.-augusztus 11.